2011. november 11., péntek

Növekszik a szeretet

Növekszik a szeretet; valóban növekszik, de csak akkor, ha gondosan neveljük, és szelíden gondozzuk. Ez a legkényesebb növény és a legritkább virág. Szerencsés az az ember, aki megtapasztalja a szeretetet, mert akkor elnyerte a leggazdagabb kincset és a legízletesebb gyümölcsöt.


"Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!" 

A szeretet művészete, úgymond, a szeretés és a szeretettség művészete a legszebb minden művészet közül. Ez kívánja meg a legügyesebb mozdulatot, a legkifinomultabb készséget és a legalkalmasabb fogást. Mint minden más művészet, érzékenységgel, képzelőerővel és alkotóképességgel rendelkezik. Azonban minden más művészethez képest ez kívánja a legnagyobb türelmet, a részletek iránti legtöbb figyelmet és a leginkább együtt érző nagylelkűséget.

Az, aki arra vállalkozik, hogy mester fokon sajátítja el ezt a művészetet, ahogy egy művész egy más területen, legyen kész, hogy elfogadja az általa támasztott fegyelmet és elsajátítsa a gyakorlásához szükséges magatartásformákat és tulajdonságokat. Minden művészet – nagyon is valóságos értelemben – benső felismerés, a művész lelkének feltárulkozása az el nem fogadás és a kritika kockázatának következménye előtt. Így van ez a szeretettel is. Az, aki arra szánja magát, hogy ezt gyakorolja, legyen kész arra, hogy kudarcnak, elutasításnak, és – ami talán a legrosszabb – közömbösségnek teszi ki magát, nem is egyszer, hanem ismét és ismét.

Tehát elérni, hogy a szeretet növekedjék, nem könnyű. Nem szökik szárba, mint a gyom a gazdátlan földön. Nem marad fenn csak azért, mert azt mondjuk, hogy szeretünk, vagy mert azt gondoljuk, hogy szeretünk, vagy mert szeretnénk szeretni. Mivel ez ennyire nehéz, mindig él a kudarctól való félelem, s az ismétlődő kudarc olyan csalódottságot, csüggedést és bánatot okozhat, hogy az embert megkísérti, hogy feladja, hogy olyan erős falat építsen maga köré, olyan erős páncélba burkolózzék, hogy soha többé ne kelljen elszenvednie olyan gyötrelmet és keserű csalódást. Mivel ezek a veszélyek ennyire valósak és fájdalmasak, a legtöbben visszahúzódunk minden érintkezéstől, kivéve a legfelszínesebbeket. Noha ez a bizonytalanság érthető, valójában tragikus is, mert a minden bizonnyal ránk leselkedő veszélyek ellenére, az utunkon ólálkodó veszedelmek ellenére, a ránk támadó félelmek ellenére az ember mindig gyarapszik a döntő lépés megtételével, a szeretet gyakorlásával.

Ha kitartunk minden csüggedés ellenére, valamikor egy nap találkozunk majd egy másik keresővel, és választ kapunk kezdeményezésünkre, és válaszolunk az ő kezdeményezésére. Ekkor, ebben a pillanatban lesz elvetve a szeretet magja. Ez azonban még csak a magvetés; a virágzás attól függ, milyen ügyesen, milyen gondosan, mennyire tudatosan neveli a palántát, a növekedő növényt a két szerető ember. Bármely pillanat, minden pillanat döntő lehet; a kényes levelek letörhetnek, a kezdeti bimbók összeroppanhatnak a gondatlanság, önzés vagy vakrémület ügyetlen csapása alatt. Ez azonban nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a növény elveszett. A szeretet készsége, amely abból született, hogy a szeretet megtapasztalására vágyik, azonos lehet a sérült indák gyógyításának feladatával, a veszélyeztetett virágzás felüdítésével.

Mivel a szeretet növekszik, ez folyamatos teremtés. A festőtől, a szobrásztól, a zeneszerzőtől eltérően az, aki szeret, soha nem dőlhet hátra és csodálhatja elkészült remekművét. Az ilyen embert a soha be nem fejeződő önátadás és mások elfogadásának megújulása foglalkoztatja, hogy megnyíljon és befogadásra találjon, hogy kezdeményezzen és választ kapjon. Ez mindkét szerető ember részéről a legodaadóbb gondosságot kívánja. Csak egyikőjük nem képes ezt egyedül megtenni, nem is felezhetik meg ketten ezt középen, hogy fele-fele arányban osztozzanak. Nem, mindkettejüknek teljes szívükből bele kell adniuk magukat, és teljesen oda kell adniuk magukat, hogy ez növekedjék.

Kultúránk a szeretet kifejezésének különféle formáit alakította ki – ide tartozik a csók, az ölelés, a gyengéd szavak, a lángoló tekintet –, de az ezekben való puszta osztozás, bármilyen szépek és lényegesek is, semmiképpen sem merítik ki a szeretet kifejezésének lehetőségeit. Valóban nagyon fontosak és igen jelentőségteljesek azok az elsőbbséggel rendelkező jelek, amelyekkel a szeretet növekedését segítjük. Ez kell, hogy az első helyen álljon elménkben és szívünkben, és ez világos kell, hogy legyen a szeretett személy előtt. Mondani, hogy „szeretlek” – bármennyire is szükséges időről időre – nem elég. Sokkal beszédesebb a szükség idején tanúsított törődés, az örvendező részvétel a másik ember lelkesedésében, egy meggondolt szó vagy tett a kellő alkalommal. A szavakat elég könnyen kimondjuk, viszont a tett, a körültekintő cselekvés, az áldozatvállalásra való készség, az idő ráfordítsa, az önzetlenség lelkületével vállalt fáradozás a szeretet valódi tápanyaga.

Hogy a palánta valamikor is eljusson a teljes érettségre, mindegyikünknek emlékezetünkben kell tartanunk, hogy egyszerre szeretünk, és szeretve vagyunk. Amikor szeretünk, a szeretett személyt biztosítanunk és megerősítenünk kell a felől, hogy őt érdemes szeretni. Aki szeret, soha, de soha nem veheti garantáltnak, nem is feltételezheti, hogy a szeretett személy tudja, hogy ő hogyan érez. Mindig emlékezzék arra, hogy a szeretett személy ugyanolyan védtelen, mint ő maga, és annyira szorul megerősítésre, mint ő. Ugyanakkor ő is szeretett személy, és mint ilyennek, rá kell ébrednie, hogy szerethető, hogy elfogadja azt a megerősítést, hogy valaki más tényleg szereti őt. Szeretetet adó és szeretett személyként átadja önmagát, feltárulkozik, kitágítja létezése hatáskörét. Még emberibbé válik, és így még inkább Isten képe és hasonlatossága.

Abban a valószínűtlen esetben, hogy soha nem találunk senkit, aki szeretetünkre válaszolna, hogy tudniillik minden erőfeszítésünk ellenére a palánták, amelyek annyira ígéretesnek bizonyultak, elvetélnek, vagy soha nem érik el a teljes érettséget, még akkor sem történik semmi sem hiába, semmi sincs veszve. Valóban, soha nincs olyan, hogy a szeretetből fakadó cselekedet kudarcba, elutasításba vagy közömbösségbe fulladjon. Talán nem vallhat az ember kudarcot a szeretetben; az ember soha nem veszít a szeretet által. Valamifajta isteni alkímia révén minden, a másik ember felé irányuló, szeretetből fakadó cselekedet, gesztus, szó Isten szeretetévé is lesz.

„Mert éheztem és ennem adtatok; szomjaztam és innom adtatok; idegen voltam és befogadtatok… amit ezek közül eggyel is tettetek e legkisebb testvéreim közül, velem tettétek.”

Ez valóban igaz, azonban nemcsak a szerencsétlenek iránt tanúsított szeretet tekintetében, hanem minden szeretet esetében is, legyen az akár viszonzatlan szeretet, vagy az örömök öröme, a kölcsönös sorsvállalásban megmutatkozó szeretet. Amint Szent János mondja: „Aki szeretetben él, Istenben él.” Így a férj és feleség szenvedélyes ölelése, az édesanyának az újszülöttet dédelgető gyengédsége, a gazdag és teljes barátság bensősége és öröme az Istenszeretet megnyilvánulása is.

A szeretetben mindig jelen van ez a harmadik dimenzió – az isteni. Ez a szeretet legnagyszerűbb és legigazabb növekedésének területe, mert ideig tartó szeretetünk átalakul örök szeretetté. A szeretet kezdeti, óvatos, bátortalan, félős kínálkozása Isten által, Istennel és Istenben lobogó, kiolthatatlan lánggá fokozódik mindörökkön örökké.

Igen, a szeretet növekszik, valóban növekszik.

József testvér